Sudár, felfelé elkeskenyülő épület a víztorony, falát narancssárga tégla borítja. Hajdanán, még a bánya működésének idején megállás nélkül morajlott belsejében a víz, a talapzat fölé vágott füzetlapnyi nyílásokon lehetett látni, ahogy hatalmas nyomással, finom permetet szórva alázúdul. Évek óta elhagyatottan áll, csak egyvalaki látogatta még egy darabig, egy részeges, öreg bányász, akinek ha sikerült hajnalig ébren maradnia, felmászott a torony oldalára rögzített fémlétrán, hosszasan kukorékolt, és csak akkor ereszkedett le, ha már úgy vélte, sikerült fellármáznia az egész környéket. Egyik reggel aztán bezúzott fejjel találtak rá a torony tövében. Azóta sem derítették ki a halál okát, mondjuk, az embereket nem is nagyon érdekelte, hogy az öreg leesett-e, vagy netán várt valaki rá egy kakasműszak után a létra aljában.
A torony tőszomszédságában félbehagyott építmény áll: előre gyártott elemekből összerakott, kétemeletes házféleség, lapos tetején papírvékonnyá rozsdázott hullámbádog, falai nedvességtől púposodnak, ajtaja-ablaka sosem volt, még a kereteket sem illesztették a helyükre. Valamikor munkásszállónak és étkezdének készült. Nyílásait egykoron merev fémhálók zárták az illetéktelen behatolók elől, mostanra azonban az egészet lefeszegették és elhordták, ki kerítésnek, ki kutyaketrecnek, ki hússütő rostélynak. A közelben lakók nyáron marhát, kecskéket tartottak az épületben, a betonpadlón a mai napig látszanak a trágya- és alomnyomok. Amikor bezárt a bánya és a lakosság túlnyomó része beköltözött a városba, az állatok helyét csavargók vették át. Jó huzatos hely, nem kellett tartani a füstmérgezéstől, ha egy kis tüzelőhöz jutottak; idővel, amikor már feltűnően sok fát loptak, a csavargókat is elűzték innen. Azután csak közvécének használták az épületet, de legjobban talán mégis a fiatalság ragaszkodott hozzá, beszélik, ennek köszönhető, hogy Örlebánya nem néptelenedett el teljesen. El is nevezték Kuplerájnak.
A Kuplerájjal szemben vastag gerendákból ácsolt, emeletes faépület tartja magát másfél évszázada, magában recseg, roskadozik a félerdőnyi faanyag. Volt már nyaraló, a német majd szovjet megszállás alatt parancsnokság, később kaszárnya, igazgatóság, most pedig társasház. A beépített teraszok üvegét pára lepi, mögöttük kiteregetett ruhák, megfakult szobanövények. A tető kész színkavalkád: a lehullott cserepek foghíjait rongyokkal, színes lapokkal, zsírpapírral foldozták be a lakók.
A három épület között húzódó út rég levedlette magáról az aszfaltot, csak helyenként tűrt meg magán egy-egy szürke kitüremkedést. Bakancsok állnak a széttúrt sáron, tulajdonosukon gyapjúsapka, kabát, füssnadrág, szájában cigaretta. A víztoronyra emeli a tekintetét, kabátjának merev gallérja felgyűri tarkóján a gyapjúsapkát. Kiköpi a cigarettát, parazsa villanásnyi haláltusa után belefullad egy kátyúba. A férfi elindul.
●
Éles, csupasz kődarabként emelkedik ki a földből a Sujhó, egykoron fenyvesekkel tűzdelt meredélyeit ma irtások meztelenítik. Csóré szikláiról az Akasztófanyaka dombjára látni, amelyen, mint bimbó a táj mellén, feketéll a leégett fenyves. E két kiemelkedés közti nyeregben fekszik Örlebánya.
Nem tudni, hogy egy eldobott sörösüveg és a rátűző napsugarak, vagy szándékos gyújtogatás okozta-e a fenyves vesztét. Gyertyaszagú volt az éjszaka, amikor égett, telepített erdő volt, körülötte semmi más, csak sík rétek, meg sem próbálták eloltani, hagyták, hogy önmagát eméssze el a tűz. Beletelt vagy három napba, mire a felforrósodott föld annyira kihűlt, hogy az első erdészeti csapat bemerészkedett. Mállik a talp alatt az avar, hamuba halt csontok, bokáig süllyed a pernyébe a bakancs. Megőszült moha, zuzmó porlad a legkisebb érintéstől, páfrányok törnek derékba. Maszkot kötnek a favágók, védőszemüveget tesznek. Láncfűrész berrenti szét a csendet, szénpor szitál mindenfelé, mintha egy medvecsapda fogai dörzsölődnének egymáshoz, olyan az elhasaló famaradványok recsegése. Nem kell odafigyelni, melyik van megjelölve, lehet szabadon döntögetni.
Gyapjúsapkás férfi nézi, amint egyik megtántorodó fenyő derékba töri a szomszédját, az pedig a mellette levőnek zuhan. Dominójáték, csupa fekete lappal. A férfi eltávolodik a munka zajától, a néhai erdő déli határa felé indul.
●
Kerekded, fehér lapótya a meddőhányó. Mintha a Holdon sétálna az ember, nyomot nem hagy maga után, szél nem csap a szemébe port, túl nehezek a rögök. Mindenfelé csak salak, amit óriási dömperek ürítettek ide nap mint nap. Kezdetben, amikor még nem termelt teljes kapacitással a bánya és a salakréteg sem volt olyan vastag, egy-egy dacosabb torma még gyökeret eresztett, de mára sehol egy fa, bokor, de még fűszál sem. Csak egy csőszkunyhó dacol az egyhangúsággal, hogy mire vigyáz a benne lakó, rejtély. Most tiszta a levegő, szagtalan, de ember legyen a talpán, aki hányás nélkül kibírja az ázott salak bűzét eső után. Azt mondják, olyankor mérgező gáz képződik, és azt széthordja a szél. Néha filmes csoportok forgatnak itt, télen futósíversenyeket rendeznek. Ha hó takarja, egész tűrhetően fest a meddőhányó, meg lehet feledkezni arról, hogy mi várja az olvadást a paplan alatt.
A fehér rögök között katicabogár evickél, próbálgatja szárnyait, de nem tud felrepülni. Teste alig nagyobb a salakrögöknél, nehezen halad, aztán a hátára hengeredik, és a levegőbe kapál a lábaival.
Árnyék kúszik föléje, a törékeny ízeltlábú test eggyé válik a salakkal.
A férfi továbblépdel a meddőhányó végtelenébe.
POTOZKY LÁSZLÓ ÍRÁSAI 