ÁRADÁS

für Franz Hodjak

Grígo Szerbics egyik reggel arra ébredt ágyában, hogy egy hatalmas vizeletfolt kellős közepén fekszik. Először inkább meglepődött, mintsem feldühödött az eseten – régen, katona korában esett meg vele utoljára, hogy egy végletekig kimerítő gyakorlatozás után maga alá vizelt álmában. Lehúzta, és a szennyeskosárba gyúrta az ágyneműt, s már a matracon éktelenkedő foltot próbálta egy vizes rongy segítségével eltávolítani, amikor rájött, mi okozta a balesetet: a zuhany csapjából kövér vízcseppek hulltak alá és verődtek a kád fémjéhez szapora ritmusban, mely az egész lakást betöltötte.

Bárhogyan forgatta a keverőcsapot, nem sikerült megállítania a csöpögést. Mégis, csupán annyit tett, hogy egy szivacsot állított a kádba, mely felfogta az aláhulló cseppeket, megszüntetve a húgyhólyagot ingerlő kopogást. Nemtörődömsége azonban hamarosan megbosszulta magát: egyik este zuhanyozás közben a bőrére záporozó víz hirtelen tűzforróvá hevült fel. Káromkodva zárta el a csapot, majd óvatosan újból megeresztette; a víz langyos volt – nekibátorodva emelte feje fölé a zuhanyrózsát.

Jó pár másodpercig lélegezni sem tudott a mellkasát összeszorító jéghideg záportól. Amikor magához tért, kiszállt a kádból, előkereste a telefonkönyvet, és kiírta egy vízgáz-szerelő számát.

Nem pisilhettem ekkorát, futott át reggel az agyán, amikor ráeszmélt, hogy az ágyról alálógó keze egy tócsába lóg. Akár egy korallzátony, úgy festett a perzsaszőnyeg az arasznyi vízréteg alatt; összeizzadt pizsamáját, ágyneműjét facsarni lehetett volna, a bepárásodott ablakon vízcseppek szánkáztak alá.

A párás levegő a fürdőszobából terjengett elő. A lefolyó képtelen volt megbirkózni a karvastagságban zubogó vízzel, mely már jócskán túlterjeszkedett a kád peremén. Grígo Szerbics nem tudta elzárni a csapot, átcsavarta hidegre, aztán beletérdelt a vízbe, és a mosdókagyló alatti csapokat kezdte tekergetni, melyek, mintha végtelen meneten futottak volna, sehogy sem akartak megrekedni, és a víz zubogása sem csökkent. Grígo Szerbics kilöcsbölt a telefonhoz, és feltárcsázta az este kimásolt számot.

A szerelő a legértetlenebb fajtából való volt. Hiába magyarázta neki, hogy már mindent megpróbált, egyebet nem hallott a vonal túlsó végéről, csak hogy kérem szépen, főnök úr, az első és legfontosabb dolog az, hogy el kell zárni a kagyló alatt a csapot. Már a végső elkeseredés határán volt, amikor sikerült magát megértetnie.

– Akkor baj van – mondta a szerelő –, le kell menni a pincébe, és megkeresni a főcsapot, tetszik érteni?

Grígo Szerbics megígértette vele, hogy azonnal taxiba ül, ő meg addig elkéri a kulcsot, és szétnéz az alagsorban.

Egy húgyszagú öregember és félbolond felesége látták el a lépcsőház-felelős teendőit. A lépcsőfordulóban Grígo Szerbics kis híján felborította a vénasszonyt, aki a közköltséges tábla előtt állt, és szemüvegét az üveglaphoz kocogtatva jegyzetelte a lakók fogyasztását. Férje a postaládák mellett pipázott, közben be-bekukkantott a réseken, és ha érdekesebb küldeményre akadt, zsebében ott lapult egy meggörbített csipesz. Grígo Szerbics elmagyarázta, miért van szüksége a pincekulcsra, mire az öreg kezet nyújtott. Kényszeredetten viszonozta, majd elismételte kérését, erre a vénember kivette szájából a pipát, és megkérdezte, hogy miben segíthetek, csillagom? Grígo Szerbics látta, nem ússza meg részletes magyarázkodás nélkül.

– Nincsen vize? – károgott közbe a vénasszony, és közelebb lépett, hogy jobban hallja a beszélgetést.

– Csend legyen! – ripakodott rá férje  –, nem érted, hogy eldugult a fürdőkádja?

Grígo Szerbics ismét a pincekulcsot kezdte emlegetni, az öreg azonban egyre azt hajtogatta, hogy amiért valakinek dugulása van, azért még nem kell egyből a pincébe rohanni. Végül csak megadta magát, és fölényes sértődöttséggel előhalászta zsebéből a kulcsot.

A pincébe ereszkedő lépcső alacsony helyiségbe vezetett, melyből jobbra és balra egy-egy folyosó vezetett tovább. A csövek itt még szigeteletlenül futottak a magasban, Grígo Szerbics megtapogatta őket, majd elindult balra, a hideg vezetékek mentén.

Csak kisebb csapokat talált, melyeknek rendeltetéséről fogalma sem volt. A folyosó több helyen szétvált, de Grígo Szerbics egyik elágazásnál sem állt meg tájékozódni; csak akkor torpant meg, amikor egy deszkapalánkokkal felosztott teremben találta magát: egyik rekeszben lehasznált babaholmit dobáltak szanaszét, a másikban rugóit mutogató kanapé hevert, a harmadikban összetört székek tömkelege. Grígo Szerbics látta, zsákutcába jutott, ezért visszafordult, de ismét csak egy, az előbbihez hasonló teremre bukkant, a következő pedig ugyancsak kísértetiesen hasonlított az előző kettőre.

Izgatottságában piszkálni kezdte az egyik mennyezeti cső burkolatát, egészen addig, míg ujjai forró fémet érintettek. Ettől még jobban elbizonytalanodott, hisz eredetileg a hideg csövek nyomán indult el, aztán rájött, nem kizárt, hogy az előtérből induló folyosók elágazásai valahol összetalálkoznak. Fölpillantott a csövekre, egyiken aprócska csapot vett észre, szórakozottan megcsavarta.

Meleg víz spriccelt a földre. Grígo Szerbics a csövekre szegezett tekintettel indult tovább, legalább hét-nyolc csapot elcsavart, mire egy elágazásnál ismét víz permetellt a nyakába. Ekkor egy másik folyosó felé vette az irányt, újabb és újabb vízsugarakat engedett szabadon, így jutott vissza az előtérbe, ahol már várta a lépcsőházfelelős.

– Merre jár csillagom? Megérkezett a szerelő! Hát mért nem azzal kezdte, hogy el kell zárni a főcsapot? Na, de most már siessen – mondta a lépcső alá irányítva zseblámpája fényét –, a csapokat én elintéztem.

Grígo Szerbics elhűlten meredt a kékre, illetve pirosra mázolt, kormánykerék-nagyságú fémkarikákra.

Mire fölért, az ajtaja előtti lábtörlőt hamuszőnyeg borította. A szerelő leverte a parazsat, majd a füle mögé csíptette a cigarettacsutkát, és felkapta szerszámos táskáját.

– Már azt hittem, tüdőrákot kell kapjak, annyit vártam magára. Na, lássuk a delikvenst!

Grígo Szerbics mindenre el volt készülve: úszkáló edényekre, könyvekre, szárközépig érő vízre, málló vakolatú falakra – csak arra nem, ami bent fogadta. Mégis úgy tett, mintha kicsit sem ütközne meg a lakást továbbra is betöltő zubogáson.

– A csapot el kell zárni – mondta a szerelő, miután bepillantott a fürdőszobába.

– De hát el van – rebegte Grígo Szerbics.

– Melyik?

– Hát a lenti.

– Francokat! – horkant fel a szerelő. Földhöz vágta a táskáját, és lerohant a pincébe.

Ugyanolyan dühösen tért vissza, ahogyan távozott. Félrelökte a fürdőszobaajtóban várakozó Grígo Szerbicset, és bemászott a kagyló alá. Szerre bekérte az összes szerszámát, hosszasan kínozta a csapokat, de eredménytelenül. Végül beleköpött a kádból kizubogó vízbe, és faképnél hagyta kuncsaftját.

Grígo Szerbics beletörődött, hogy saját magán kell segítenie. Egy pajszerrel lefeszítette a csapot, mire a víz egyenesen a falban levő lyukakból tört elő. Előkeresett néhány mosogatószivacsot, ezeket a lyukakba tömködte, és egy seprűnyél segítségével bennebb gyömöszölte őket, aztán rongycafatok következtek, mígnem teljesen elállt a folyás. A szobában megrekedt vizet a seprűvel a fürdőszoba lefolyójába terelte, majd kitárta az ablakokat, hadd járjon szabadon a huzat. Fél óra múlva már csak a tocsogó szőnyeg és a falakon sötétlő vízvonal emlékeztetett az áradásra. Lefekvés előtt még felgöngyölítette a szétázott perzsaszőnyeget, majd végigdőlt az ágyon, s a felpuffadt padló pattogását hallgatva mély álomba merült.

Arra riadt fel, hogy arca valami nedveshez nyomódik. Reggeli fény lakta be a szobát, tisztán látszottak a vakolaton több száz ponton előtűnő és alászánkázó vízcseppek. Grígo Szerbics lehunyta a szemét, és azzal nyugtatgatta magát, hogy biztosan a kimerültségtől hallucinál, biztosan amiatt hallja az egyre gyorsuló csöpögést, majd pedig a monoton csurgást. Amikor végre rászánta magát a felkelésre, a padlón ismét bokáig ért a víz. Az sem lepte meg különösebben, hogy azok a falak is könnyeznek, melyekben egyáltalán nem futottak csövek.

A szoba közepére húzott egy széket, és azon kuporogva figyelte, hogyan veszi birtokba lakását az ár. Később már nem csak a falak, hanem a mennyezet is ontani kezdte magából a vizet. Grígo Szerbics ellocsogott a fogasig, és magára vette az esőköpenyét. Mielőtt visszaült volna a székre, kicsavarta a biztosítékokat, mert a víz már a fali dugaszok peremét nyaldosta. A földön elterülő kábelek hínárként lebegtek, itt egy fél papucs, arrább a szemetes tartalma úszott. Egyedül egy maroknyi hangyacsapat állt ellen, akik ki tudja, a fal melyik repedéséből menekültek ki, és most kétségbeesetten nyüzsögtek a hűtőszekrény tetején.

Estére a vízszint a könyvespolcokig emelkedett, keményborítós köteteket nyitott ki és lapozgatott, majd süllyesztett magába az áradás, hogy szétáztatott lapjaik undok, szürke lucskával töltse meg az egész lakást. Grígo Szerbics darabokra szedte az ágyát, majd kitámasztott néhány hosszabb deszkát két, egymással szembeállított könyvesszekrény legfelső polcai közt, ezekre felcsúsztatta a matracot, aztán ő is felkapaszkodott. Még végignézte, ahogy a víz lassanként a hűtőszekrényt is bekebelezi: a hangyacsapat egyre kisebb folttá zsugorodott össze, Grígo Szerbics nem várta ki, míg teljesen bekebelezi őket az áradás, magára rántotta esőköpenyét, és megpróbált minél kisebbre összehúzódni alatta.

Amikor megébredt, a matrac csak úgy szörcsögött a nedvességtől. Félrehajtotta az esőköpenyt, és elnézte az utolsó menedékét nyaldosó hullámokat. A víz felszínén már csak néhány vakolatdarab úszkált, meg a hűtőszekrény leszakadt ajtaja.

Grígo Szerbics felsóhajtott, és lefordult a matracról. Lassan ereszkedett alá, arcához homokszemnyi buborékok tapadtak, melyek csak akkor pukkantak szét, amikor teste az utolsó cseppjét is beitta az egész szobát betöltő víznek. Így már nem láthatta a felpuffadt padlón sötét vonalként masírozó hangyacsapatot.